Anonimusz
broo 2013.01.08. 21:04
Hajnalodott. A szomorúfűz lustán nyújtózkodott a nap első sugaraira. Terebélyes ágai ahelyett, hogy felfele emelkedtek volna, mindinkább a vizet nyaldosták befásultan. Gondterhelten figyeltem a természet ténykedését, ahogy elhagyja magát. Mintha ő is megelégelte volna az állandó veszekedéseinket. Látszólag élettel teli volt a tópart szélén álló fa, de a mélyén, a gyökereiben ott lappangott a méreg, ami kiterjedt a talaj fölötti részekre egyaránt. Az irigység beleszőtte hálóját a lombokba, így lassú sorvadásra késztette az amúgy egészséges növényt.
- Hová mész? – zökkentett ki a mezítlábas lépések sorozata. Halkan hagyta el a szobát, tudomást sem véve rólam. Már semmi sem volt ugyan az, mint régen. Csupasz vállam megborzongott a beáradó hidegtől.
- Levegőzöm – felelte hűvösen, majd magamra hagyott egy ajtónyikordulás kíséretében. Mindig ugyan azok a szavak, a megjátszott gesztusok és érintések – sóhajtottam az ablakhoz visszafordulva. Nem voltam több, mint egy magányosan hajladozó fűzfa. Hiába akartam kinyerni az életbemaradáshoz szükséges tápanyagot a vízből, ha azt nem tudtam hasznosítani. Nem biztosított elég ásványt, sőt, egyáltalán semmit sem. Ahogy sötét kapucnis dzsekijében elhaladt az ablak előtt, a kezem utánanyúlt, míg nem az üvegbe ütközött. Szívembe nyilalló fájdalom költözött, amint egy kavicsot bosszúsan a fa törzsének rúgott, de az meg sem rezdült az ütéstől. Állt tovább kornyadozó ágaival, búskomorságba fordulva. Mikor támadója elhaladt alatta, egy hatalmas vízcsepp végiggördült hernyó alakú virágzatán, egyenesen a fűbe hullva. Nem mutatta ki, de megérezte. Jobban fájt neki még a fejsze élénél is…
Sajnos, ez nem az én munkám, még régebben egy weblapon láttam, sajnos a szerző neve már nincs meg, de nekem az egyik kedvencem:)
|