Na anyám, ha valaki ezt érti, akkor kövezzen meg, bár hm... egész érthető. Mindenesetre szerintem hasadt a személyiségem. Illetve elhidegültem is a világtól, úgymond... vagy nem is tudom. Nincsenek érzéseim? Képtelen vagyok boldognak lenni, szeretni? Komolyan mondom, még a saját szüleimet is képtelen vagyok szeretni! Sokszor az érintésük a beszédük is zavar. Ez milyen már? Anyukám majdnem meghalt, én meg tök nyugodtan álltam, és nem éreztem az égvilágon semmit. Ha előttem szúrja karóra magát egy ember, akkor se érzek az ég világon SEMMIT! 

Nemtudom, valami nem stimmel bennem. Pedig a kamaszok, ( és a kiskamaszok, mint én) pedig arról híresek, hogy rohadt érzékenyek és keresik a helyüket a vilgában, stb, stb...  De nem én. Na jó, ez már fogalmam sincs, hogy jött ide, igazából nem is vagyok zavarodott.. se semmi, csak egyszerüen vagyok.

Na tehát ez volt az elhidegülésem definíciója, továbbá most jöjjön a meghasadt személyiségem. Éljen, éljen.

Nos igazából erről nem is biztos, hogy akarok beszélni, mivel talán az egyik legtitkosabb titkom (azta még beszélni se tudok) de miután ezeket a hosszú bejegyzéseket senki nem olvassa, khm... eleinte nevezhetnénk álmodozásnak is, najó, szóval eleinte álmodoztam csak. Aztán valahogy minden egyre valósabb lett, és nem az volt, hogy jövőbe láttam, én kezdtem megváltozni. Pont abba az irányba, mint amilyet kitaláltam. Ami olyan volt, hogy egyszerre tiltakoztam minden ellen amit ő csinált és szerettem is, mert felnéztem rá. Lehet, hogy betegen hangzik, de akkor többször kiborultam. Nagyon sokat sírtam, de mostanság már semmi érzelem nincs bennem. Aztán egy időre kicsit enyhületek a dolgok.. Tavaly karácsonykor volt a másik "énem" a tetőpontján, olyankor hihetetlen magas hangulatváltozásaim voltak, legalábbis a szüleim szerint, de szerintem meg... Nem voltam ugyan az az ember, más nevet adtam neki, és radikálisan más volt mint én. Bár kérdés, ha a kamaszok magukat se találják, és még nincs is meg az igazi énjük, akkor én, hogy vagyok képes ebből is kettőt fejleszteni?